2015. február 17., kedd
Belföld
Amikor érzed, hogy valami rezonál

Beszélgetés Szabó Rékával a Tünet Együttes Közhely című előadása kapcsán.

Szemlélődés a Moszkva téren. Ami most már nem is az, ami. Most éppen gépek kattogása, betontömbök halmozódása. Elkerített, felújítás alatt álló terület. De tényleg örök a csipkés terítőt áruló néni, a kéregető hajléktalan, a találkozás az óra alatt? A Tünet Együttes előadását sodró lendületű találkozások és az életben alig észrevehető finom történések egymásutánja alkotja. Mindaz, ami a Moszkva téri szemlélődés során történhet. Történhetett.

- Ardai Petrával nem először dolgoztatok együtt. Most mi inspirálta a közös munkát?

- Petrával nagyon sokat beszélgettünk azokról a feszítő politikai, társadalmi problémákról, amik ma a mindennapjainkat áthatják Magyarországon. Gondolkoztunk, hogy ezek a közéleti dolgok hogyan vihetőek át jól a színpadra. Petrának nagyon erőteljes álláspontja van ebben az ügyben, amit az elejétől a végéig képviselt, és amivel én maximálisan tudtam azonosulni. Ennek az elképzelésnek a lényege, hogy a személyes szintről, a személyes emberi oldaláról kell megvizsgálni a dolgokat. Egy olyan nagyon egyszerű dologból kell kiindulni, hogy nézzünk körül magunk körül, pl. hogy milyen egy utcán, egy köztéren átmenni. Hogy mész át a Moszkva téren. Ebből az élményből – ha ez a megfigyelés elég alapos – akkor nagyon sok minden kiderül az előítéleteidről, az értékrendedről, arról a környezetről, amiben élsz, ahogyan ehhez a környezethez viszonyulsz, amilyen önvédelmi mechanizmusokat kiépítettél magadban. És ha itt, ezen a személyes szinten kezdenénk a változást, akkor egy más világban élnénk. Ez volt az alapvető motiváció, hogy egy nagyon egyszerű, tiszta és személyes nézőpontból politizáljunk. És itt most a politika szót tényleg abban az értelemben kell érteni, mint a közügyekkel, a környezetünkkel és a közös dolgainkkal való foglalkozás.

tünet8

Fotó: Jókuti Fruzsina

- A Moszkva tér egy percét játsszátok újra dj által élőben kevert zenei aláfestéssel, mozgással, szöveggel fűszerezve. Milyen folyamatok előzték meg az előadás létrejöttét?

- Nagyon sokat jártunk a Moszkva térre, illetve még sok egyéb köztérre, de a darab alaphelyzetét mégis oda redukáltuk. Azt gondoltuk, hogyha egy nagyon konkrét téren keresztül beszélünk mindezekről, akkor az egy erősebb színpadi szituációt ad. De amúgy Budapest egyéb közterein és utcáin ugyanúgy gyűjtöttünk élményeket. És nagyon érdekes feladatokat csináltunk ezeket a tereken.

- Ezek közül mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény?

- Sokféle feladatot csináltunk, amiben magunk és a környezetünk megfigyelése volt ilyen olyan módon a feladatnak a tárgya. Ebben voltak olyanok, amik nagyon pszichologizálóak voltak, de voltak olyanok is, amik a külső környezetre irányultak. Ami nekem nagyon meghatározó volt, hogy azt a feladatot kaptuk, hogy nézzük sokáig az embereket és válasszuk ki azt, akit hasonlatosnak érzünk magunkhoz. De nem külsőre, hanem érzésre. Tudod, mikor azt érzed valakivel kapcsolatban, hogy valami rezonál. Valami egyneműséget, hasonlóságot, egyfajtaságot érzel vele kapcsolatban. Ki kellett választani egy ilyen embert és követni 10 percig. Megfigyelni. De nem csak őt, hanem közben magamat is, a gondolataimat. Nekem leginkább az volt az érdekes, hogy hogyan választunk ki egy ilyen embert. Kire mondom, hogy: na, ő nem. De miért nem? És aki igen, az miért igen? Mit nézel egyáltalán. A szemét nézed, az arcát, a mozdulatait, a grimaszait? Megpróbálod meghallani a beszédét? Tehát hol van a fókuszod egy ilyen kérdésben és mi alapján utasítasz el valakit és mi alapján nyitsz valaki felé vagy gondolod azt, hogy hozzád hasonló. Iszonyú komplex. Nagyon erősen értékrendről, önismereti és önértékelési dolgokról van szó.

Ami még nagyon erős felismerés volt számomra, hogy a szimpátiát, azt talán nem kéne összekevernem azzal, hogy ki hasonlatos velem. És hogy ha én szembejönnék magammal az utcán, akkor én szimpatikus lennék-e magamnak?

- Erre találtál választ?

- Ez egy nagyon nehéz dolog, mert az ember nem látja magát kívülről. Én itt ülök belül, de nem tudom, hogy én hogyan érzékelném magam kívülről. Az nagyon izgalmas lenne, hogyha rá tudnék nézni magamra, úgy igazán kívülről.

- Az előadásban szóba kerül az a bizonyos burok, ami nap, mint nap körülvesz minket, amit cipelünk magunkkal mindenhová. Ezzel kapcsolatban változott valami benned?

Nekem személy szerint ez elég nehéz volt. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez alatt a két hónap alatt megváltozott minden és én már burokmentesen közlekedem a városban. De előjöttek ezzel kapcsolatos régi élmények, olyan dolgok, amik nem egy pillanat alatt változtak, hanem egy folyamat hatására. Például, hogy hogyan alakult ki egyáltalán ez a védőburok nálam. Érdekes volt találkozni azzal, hogy mennyire erős bennem ez a félelem, hogy találkozzam az emberekkel. Van valami nagyon erős ellenállás.

Emlékszem, hogy gimisként rengeteget játszottam azzal, amikor utaztam a buszon, hogy néztem az embereket szemét és próbáltam kitalálni, hogy milyen. Kifejezetten szerettem nagyon erősen figyelni az embereket. Ma meg úgy élek, hogy folyton megyek valahova, célom van, nagyon kevés az időmben az, amikor létezem a köztéren. De az biztos, hogy vékonyodott ez a burok, vannak szituációk, amikre másként reagálok ennek hatására.

- A többiek milyen élményekkel érkeztek vissza a próbaterembe a szemlélődés, megfigyelés után?

Tudom, hogy Valencia, aki egy Barbadoson született lány, nagyon sok előítélettel találkozott itt. Nagyon zavarta, hogy a feketesége miatt mennyire megnézik. Emiatt ő nagyon másképp élte meg ezeket a feladatokat. Tudom, hogy nála nagyon radikális változást hozott a próbafolyamat. Emese pedig folyton célpontja volt ilyen olyan embereknek, akik megszólították őt valamilyen célból. Hajléktalan, bolond, kikezdeni akaró férfi.  Vele folyton történtek ilyenek. Pistának volt egy nagyon szép története, amikor azt hitte, hogy megtalálta az alteregóját, aztán a végére rájött, hogy mégsem. Az első három percben jöttek a jelek, hogy mennyi minden stimmel, aztán a tíz perc végére eljutott oda, hogy: na nem, ez nem én vagyok. Tíz perc nagyon hosszú idő, ezt is megtanultuk ebből a próbafolyamatból.

- Hogyan formáltátok előadássá ezeket az élményeket?

- A köztereken átélt élményeinkhez hozzájött egy személyes belső fejlődéstörténet. Petra azt kérte, hogy hozzunk olyan emlékeket, amikor valamit megértettünk az életből. Pedagógiai pillanatokat. Gyerekkori emlékek, amikor valami erőteljes dolog történt a személyiségfejlődésünkben, legalábbis mi ezt kötjük hozzá. Az egész oda fut ki, hogy mindezt egy térbe helyezve és összehozva tényleg megtörténik az az élmény, hogy az az ember, aki szembejön veled egy köztéren, az ugyanolyan dolgokat hordoz magában, mint te. Hordozza ugyanezeket a frusztrációkat, örömöket és nehézségeket. Amikor ránézel, láthatod benne a saját történetedet is. Nem vagyunk annyira különbözőek. Csak talán azok a történések, amik veled is megtörténtek, azok téged másképp befolyásoltak.

Az előadás célja alapvetően ez a fajta érzékenyítés. Másképp nézzél, másképp figyelj meg, másképp reagálj a dolgokra, vagy talán összetettebben láss meg egy helyzetet.

 

Következő előadások időpontja: február 21., március 9.

Helyszín: Trafó Kortárs Művészetek Háza

 

Jókuti Fruzsina / c36.hu

;