Japán gyűlölet és szeretet kapcsolata a macskákkal

A híres kiotói Nyan Nyan Ji macskás szentély, ahol egy valódi macskás szerzetes él, akinek számos cicás követője van. Japánban mindenütt macskák vannak. Bár könnyen belátható, hogy nagyon szeretik őket, Japánban félnek is a macskáktól. Az országnak hosszú, gyakran félelmetes története van a szörnyű természetfeletti macskákkal kapcsolatos folklórban. Japán varázslatos macskatörténete széles és mély - a fantáziadús, mágikus alakváltóktól (bakeneko) a szörnyűséges démoni hullaevőkig (kasha).

Japán macskakultuszát akkor kezdtem kutatni, amikor az Image comics Wayward című képregényén dolgoztam. A kanadai Jim Zub által írt, a Japánban élő amerikai Steve Cummings rajzoló és az amerikai Tamra Bonvillain színező által készített Wayward egy klasszikus történet volt a változó társadalmi hiedelmekről, amely azt az ősi kérdést járta körül, hogy az ember teremt-e isteneket, vagy az istenek teremtik az embert. Japán népi yokai-jait állította szembe a felemelkedő fiatal hatalmakkal, amelyek kiszorítanák őket. Egyik főszereplőnk Ayane volt, egy varázslatos macskalány, akit neko musume néven ismerünk. Ayane macskákból épült fel, akik egy misztikus összeolvadás során egy élő macskaavatárt hoztak létre.

Japán-tanácsadóként a Waywardnál az volt a feladatom, hogy kiegészítő cikkeket készítsek a történetek kiegészítésére. Ez azt jelentette, hogy olyan változatos dolgokat kutattam és írtam, mint Japán rendőrségi rendszere, az oni nevű vad démonok és a Tokiót 1600 és 1868 között pusztító tűzvészek. És persze a varázsmacskákról. Japán macskatörténetét kutattam, hogy beépíthessem Ayane karakterébe. Általában a munkám egy az egyben kész volt: Amint végeztem egy témával, rögtön a következőre tértem át. De a macskák, nos... azt hiszem, mondhatni, belém fúródtak a karmaikkal, és még mindig nem engedtek el.

A folklór tanulmányozása azt jelenti, hogy olyan ösvényeket követsz, amilyen messzire csak tudsz, azzal a tudattal, hogy soha nem érsz a célodhoz. Minél hátrébb hámozod az idő rétegeit, annál ködösebbé válnak a dolgok. Elhagyod azt, amit bizonyítani tudsz, és belépsz a "legjobb sejtés" ködös birodalmába. Vegyük például azt a tényt, hogy Japánban egyáltalán léteznek macskák. Senki sem tudja pontosan, hogy mikor és hogyan kerültek oda. A "legjobb feltételezés" szerint a selyemúton vándoroltak Egyiptomból Kínába és Koreába, majd a vízen át. Vagy mint patkányok érkeztek, akik értékes, pergamenre írt buddhista szútrákat őriztek, vagy mint drága ajándékok, amelyeket császárok között cseréltek el kegyekért. Valószínűleg mindkettő különböző időpontokban történt.

De ahhoz, hogy megtaláljuk az első megerősített feljegyzést egy Japánban élő macskáról - ahol magabiztosan állíthatunk egy karót az idővonalba, és mondhatjuk: "Igen! Ez kétségtelenül egy macska!" -, egy ősi napló poros lapjait kell átlapoznunk.

Kr. u. 889. március 11-én a 22 éves Uda császár ezt írta:

"A Kampo-korszak első éve 2. hónapjának 6. napján. Szabad időm egy pillanatát kihasználva, szeretném kifejezni a macska iránti örömömet. Hajón érkezett a néhai császár ajándékaként, melyet Minamoto no Kuwashi kezéből kapott. A bunda színe páratlan. Senki sem találta a szavakat, hogy leírja, bár az egyik azt mondta, hogy a legmélyebb tintára emlékeztet. Van benne valami Kanno-hoz hasonló. A hossza 5 nap, a magassága pedig 6 nap. Nyakára egy masnit erősítettem, de nem maradt sokáig. Lázadva összeszűkíti a szemét, és kinyújtja a tűit. Megmutatja a hátát.

Amikor lefekszik, körbe-körbe gömbölyödik, mint egy érme. A lábát nem lehet látni. Olyan, mintha kör alakú Bi korong lenne. Amikor áll, kiáltása mély magányt fejez ki, mint egy fekete sárkány, amely a felhők felett lebeg. Természeténél fogva szereti becserkészni a madarakat. Lehajtja a fejét, és a farkával dolgozik. Képes kinyújtani a gerincét, hogy legalább 2 napra megnövelje a magasságát. Színének köszönhetően éjszaka eltűnik. Meggyőződésem, hogy minden más macskánál jobb."

Mint látható, akár császárról, akár parasztról van szó, a macskatulajdonosok az évezredek során alig változtak.

Bárkinek elmondom, aki meghallgat, hogy az én macskám (a Shere Khan nevű Maine-i mosómedve szörnyűséges szépsége, akivel a tiszta szeretet és a nyílt háborúskodás közötti állandó egyensúlyban élek együtt) minden más macskánál jobb. Bár a macskákkal kezdetben felbecsülhetetlen értékű tárgyakként kereskedtek Japánban, az arannyal, drágakövekkel vagy ritka selyemmel ellentétben ezek a kincsek olyasmire voltak képesek, amire más értéktárgyak nem - szaporodni. A macskák még több macskát alkottak. Az évszázadok során a macskák szaporodtak és terjedtek, míg a 12. században már az egész szigeten elterjedtek.

Ekkor kezdtek átalakulni.

Japánban régóta él az a népi hiedelem, hogy ha a dolgok túl sokáig élnek, mágikus erőket fejtenek ki. Számos régi történet magyarázza, hogy ez miért igaz a rókákra, a tanukikra, a kígyókra, sőt még a székekre is. Úgy tűnik azonban, hogy a macskák némiképp egyedülállóak a számtalan megnyilvánuló erő - és a számtalan formájuk - tekintetében. Talán azért, mert Japánban nem őshonosak. Míg a japán társadalom a rókák és a tanukik mellett fejlődött ki, a macskáknak megvan az az aurájuk, hogy az ismert világon kívülről érkeztek.

Ha ezt kombináljuk a macskák természetes, titokzatos természetével, azzal a képességükkel, hogy természetellenesnek tűnő méreteket képesek felvenni, azzal, hogy hang nélkül tudnak járni, és az éjszaka alakot változtató, izzó szemeikkel, akkor ez a tökéletes recept egy varázslatos állathoz. A természetfeletti macska első ismert megjelenése Japánban a 12. században érkezett. A beszámolók szerint egy hatalmas, emberevő, kétfarkú, nekomata nevű macska járt a mai Nara prefektúra erdeiben. Nara, Japán egykori fővárosa, hegyekkel és erdőkkel volt körülvéve. A vadászok és a favágók rendszeresen jártak be ezekbe a város körüli erdőkbe, hogy kereskedelmet folytassanak.

Ismerték az általános veszélyeket; de ez a brutális szörnyeteg messze meghaladta azt, amire számítottak. A korabeli helyi újságok szerint többen meghaltak a nekomata állkapcsában. Hatalmasak és erősek voltak, inkább hasonlítottak kétfarkú tigrisekre, mint Uda császár elkényeztetett háziállataira. Valójában a nekomata valójában tigris lehetett. Manapság azt feltételezik, hogy a nekomata-legendák egy Kínából - esetleg egy menazséria részeként - áthozott szökött tigrisből erednek, vagy valamilyen más, veszettség által elpusztított állat volt.

A 12. század végével a nekomata és a természetfeletti macskafélékről szóló történetek több évszázadra elhallgattak. Aztán jött az Edo-korszak, amikor Japán varázslatos macskapopulációja valósággal felrobbant. Az 1600 körül kezdődően az ország a művészet és a kultúra virágkorát élte. Kabuki színház. Sushi. Ukiyoe fametszetfestők. Gésák. Az első nyomdagépek Japánban. Mindezek az Edo-korszakbeli jelenségek virágzó olvasmányipart eredményeztek minden réteg számára - sok tekintetben a manga előfutáraként.

Az írók és művészek hamar rájöttek, hogy az ország ki volt éhezve a varázslatokról és a yokai nevű japán szörnyekről szóló történetekre. Bármilyen természetfeletti elemekkel átszőtt műalkotás vagy színdarab biztos siker lett. Ebben az aranykorban jelent meg a természetfeletti macskák egy új fajtája, az alakváltó bakeneko. Ahogy Japán urbanizálódott, a macska- és az emberpopuláció együtt nőtt. A macskák már mindenütt jelen voltak; nemcsak háziállatként és patkányként, hanem kóborló kóborlóként is, akik az új találmányok, az utcai sushi- és ramen-standok maradékából lakmároztak.

És velük együtt jöttek a történetek az emberi alakot átváltoztatni képes macskákról. A japán házakat többnyire halolajlámpák világították meg. A macskák imádják ölelgetni az olajat, és éjszaka, az izzó lámpafényben hatalmas árnyékokat vetettek a falakra, látszólag hatalmas, hátsó lábukon álló, nyújtózkodó lényekké váltak. A mondák szerint a természetfelettien hosszú életű macskák ezekké a bakenekókká fejlődtek, megölték a gazdáikat, és átvették a helyüket.

Nem minden bakeneko volt azonban halálos. 1781 körül olyan pletykák kezdtek elterjedni, hogy a főváros, Edo falakkal körülvett szórakozóhelyeinek néhány kurtizánja egyáltalán nem is ember, hanem átalakult bakeneko. A gondolat, hogy a Yoshiwara ajtaján átlépve a természetfelettivel való kalandozást jelentette, finom borzongást keltett. Végül ezek a történetek a kurtizánokon túl egy egész rejtett macskavilágra terjedtek ki, beleértve a kabuki színészeket, művészeket, komédiásokat és más félnépeket. Amikor ezek a macskák éjszaka elhagyták az otthonukat, kimonót öltöttek, szakét és shamisent vették elő, és alapvetően vad partikat rendeztek, mielőtt hajnalban hazasompolyogtak.

Ezek a történetek ellenállhatatlannak bizonyultak a művészek számára, akik olyan illusztrációkat készítettek, amelyeken a késő esti órákig táncoló és ivó macskák vad világa látható. A macskákat antropomorf ember-macska hibridekként ábrázolták (bár a bakenekók képesek voltak teljesen emberi alakot is ölteni). Pipáztak. Kockáztak. És mindenféle bajba keveredtek, amire minden keményen dolgozó farmer vágyott. A művészek az élvezetek világából származó népszerű hírességek macskaváltozatait utánzó műveket is készítettek.

Míg a bakeneko a legnépesebb és legnépszerűbb japán varázslatos macskapopuláció - és minden bizonnyal a művészileg legvonzóbb -, a varázslatos macskák a sötétebb sarkokban is megbújnak. Vegyük a kashát, egy pokoli démont, amely hullákon lakmározik. A nekomatához és a bakenekóhoz hasonlóan a kasha valaha normális házimacska volt. A történet szerint azonban a holttestek illata olyan elsöprő lakmározási vággyal töltötte el őket, hogy lángoló ördögökké változtak. Nekromantikus erejükkel állítólag képesek voltak úgy manipulálni a hullákat, mint a bábukat, hogy azok felemelkedjenek és táncra perdüljenek.

A kasha-történet a temetkezési szertartások tekintetében még ma is a kultúra része. Japánban egy szeretett személy halála után szokás virrasztást tartani, ahol a holttestet hazaviszik, és összegyűlik a család. A mai napig a macskákat kiteszik abból a szobából, ahol a virrasztást tartják. Egyes macskalényekről, például a neko musume-ról azt gondolták, hogy macska-ember hibridek. Állítólag egy macska átkából születtek a shamisen nevű hagyományos hangszer készítőire, akik a macskák bőréből kifeszített dobokat használják. Egy túl mohó shamisenkészítő bosszúból megátkozhatott egy neko musume lányt. A szeretett emberi lány helyett egy emberi alakba öltözött macskát kaptak, aki képtelen volt az emberi beszédre, patkányokat evett és karmokat karmolt.

Az Edo-korszak természetfeletti macskái közül talán a legtartósabb a maneki neko, amelyet angolul a "Lucky Cat" (szerencsés macska) elnevezéssel ismerünk. Bár valóban a kereskedelem teremtménye, ennek a mindenütt jelenlévő, hullámzó macskafélének folklorisztikus eredete van - valójában kettő is. A Gotokuji templomban egy szerencsés macskáról mesélnek, amely egy szamuráj urat mentett meg egy villámcsapástól egy szörnyű vihar idején. A nagyúr pártfogásába vette a templomot, amely ma is létezik, és macskakópiák ezreit adja el a lelkes turistáknak.

A másik eredet egy szegény öregasszonyról szól, akinek álmában megjelent a macskája, és azt mondta neki, hogy faragjon agyagból egy macskát, hogy eladhassa a piacon. Az asszony mind a macskáját, mind a történetét eladta, és egyre több macskaszobrot adott el, míg végül gazdag és boldog nyugdíjba vonult. Ugyanezeket a macskaszobrokat ma is világszerte árulják Maneki Neko néven. Nyilvánvaló, hogy mindkét eredettörténet nem lehet igaz, de ez nem akadályozza meg az eladásokat. Egyáltalán nem szokatlan, hogy egy népi történetet visszavezetve valaki megpróbál pénzt keresni a másik oldalon. Ahogy a korábbi művészek a bakeneko nyomatokkal felfedezték, a macskák mindig is jó eladhatóak voltak.

Minél jobban beleásod magad a japán macskatörténetbe, annál többet találsz, kezdve a gotoko nekótól, egy öreg nekomatától, amely titokzatos módon éjszaka tüzet gyújt, vagy felkapcsolja a fűtést a háztartásokban, hogy melegen maradjon, a Tashirojima macskaszigeteken, ahol a macskák száma több mint öt az egyhez arányban meghaladja az emberekét, egészen a veszélyeztetett yamapikaryaa-ig, amely állítólag csak a távoli Iriomote-szigeteken él.

Ezek többsége az Edo-korszakból származik, sok azonban a kiterjesztett folklór és a valós világ helyszínei. Japán catlore-ja tovább terjed, és nincs kétségem afelől, hogy még most is születnek új természetfeletti formák. Számomra a japán macskatörténet nem más, mint macskamenta. Minél többet tudtam meg, annál többet akartam tudni. Miután befejeztem az Útkereső kutatásomat, egyre mélyebbre és mélyebbre merültem, míg végül halomszámra gyűltek a japán macskákról szóló lefordított népi történetek és történelmi szövegek. Nem terveztem, hogy bármit is kezdek vele; ez egy személyes megszállottság volt.

Végül azonban a kiadóm észrevette, és azt mondta: Hé, azt hiszem, tudjuk, miről fog szólni a következő könyved. Így született meg a Kaibyō: The Supernatural Cats of Japan (Japán természetfeletti macskái) született, egy olyan könyv, amelyet soha nem akartam megírni, és mégis a mai napig a legnépszerűbb dolog, amit valaha írtam. Még a 2017-es megjelenése után is tudtam, hogy a Japán macskavilágába vezető utazásom aligha fejeződött be; nem hiszem, hogy valaha is az lesz.