Pocahontas igaz története

A Pocahontas volt a beceneve, ami attól függően, hogy kit kérdezel, azt jelenti, hogy "játékos" vagy "rosszul viselkedő gyermek". Pocahontas volt Powhatan kedvenc lánya, a több mint 30 algonkin nyelvű törzs félelmetes uralkodója azon a területen és annak környékén, amelyet a korai angol telepesek Jamestownnak (Virginia) neveztek el. Évekkel később - miután már senki sem tudta vitatni a tényeket - John Smith arról írt, hogyan mentette meg őt, az angol kalandort, egy hatalmas indián vezér gyönyörű lánya attól, hogy apja kivégeztesse.

Ez az elbeszélés, amely szerint Pocahontas hátat fordított saját népének, és az angolokkal szövetkezett, ezáltal közös nevezőre jutott a két kultúra között, évszázadokon át fennmaradt. A valóságban azonban Pocahontas élete sokkal másképp alakult, mint ahogy Smith vagy a mainstream kultúra meséli. Még az is vitatott, hogy a 11 vagy 12 éves Pocahontas egyáltalán megmentette-e a kereskedő katonát és felfedezőt, mivel Smith félreértelmezhette azt, ami valójában egy rituális szertartás volt, vagy akár csak egy népszerű skót balladából vette át a történetet.

Most, 400 évvel a halála után végre pontosan feltárják az igazi Pocahontas történetét. A Smithsonian Channel új dokumentumfilmje, a Pocahontas: A mítoszon túl című, március 27-én bemutatásra kerülő dokumentumfilmben szerzők, történészek, kurátorok és a virginiai Pamunkey törzs, Pocahontas leszármazottainak képviselői szakértői vallomások alapján festenek képet egy temperamentumos, szekérkerekező Pocahontasról, aki okos és bátor fiatal nő lett, aki tolmácsként, nagykövetként és vezetőként is helytállt az európai hatalommal szemben.

Camilla Townsend, a Pocahontas és a Powhatan-dilemma című könyv szerzője és a Rutgers Egyetem történelemprofesszora, aki a Túl a mítoszon című könyvben szerepel, a Smithsonian című lapnak arról beszél, hogy miért torzították el olyan sokáig Pocahontas történetét, és miért fontos ma is megérteni valódi örökségét.

Hogyan lettél a Pocahontas tudósa?

Sok éven át az amerikai őslakosok történelmének professzora voltam. Egy olyan projekten dolgoztam, amely a gyarmatosítók és az indiánok közötti korai kapcsolatokat hasonlította össze a spanyol és az angol Amerikába érkezésükkor. Úgy gondoltam, hogy mások munkáihoz fordulhatok Pocahontasról, John Smithről és John Rolfe-ról. Valóban több száz könyv született róla a hosszú évek során. De amikor megpróbáltam utánanézni, rájöttem, hogy a legtöbbjük tele van marhasággal. Sokukat olyan emberek írták, akik nem voltak történészek.

Mások történészek voltak, [de] olyan emberek, akik más dolgokra szakosodtak, és természetesnek vették, hogy ha valamit többször megismételtek mások műveiben, akkor annak igaznak kell lennie. Amikor visszamentem, és megnéztem az abból az időszakból fennmaradt tényleges dokumentumokat, megtudtam, hogy sok minden, amit róla ismételgettek, egyáltalán nem igaz. Ahogy a dokumentumfilmben rámutat, nem csak Disney téved a történetében. Ez egészen John Smith-ig nyúlik vissza, aki szerelmi történetként hozta forgalomba a kapcsolatukat. Milyen osztály- és kulturális tényezők tették lehetővé, hogy ez a mítosz fennmaradjon?

Az a történet, hogy Pocahontas fülig szerelmes volt John Smith-be, sok generáción át tartott. Ő maga is említette ezt a gyarmati időszakban, ahogy ön is mondta. Aztán elhalt, de az 1800-as évek elején, a forradalom után született újra, amikor valóban nacionalista történeteket kerestünk. Azóta is él valamilyen formában, egészen a Disney-filmekig és még ma is.

Szerintem azért volt olyan népszerű - nem az amerikai őslakosok, hanem az uralkodó kultúrához tartozó emberek körében -, mert nagyon hízelgő ránk nézve. Az az elképzelés, hogy ez egy "jó indián". Csodálja a fehér embert, csodálja a kereszténységet, csodálja a kultúrát, békét akar ezekkel az emberekkel, hajlandó inkább ezekkel az emberekkel együtt élni, mint a saját népével, inkább hozzá megy feleségül, mint a sajátjaihoz. Ez az egész elképzelés a fehér amerikai kultúrában az embereket jó érzéssel tölti el a történelmünkkel kapcsolatban: hogy mi nem tettünk semmi rosszat az indiánokkal, hanem valóban segítettünk nekik, és a "jók" ezt értékelték.

A való életben Pocahontas a virginiai Pamunkey törzs tagja volt.

Ez érdekes. Általánosságban elmondható, hogy egészen a közelmúltig Pocahontas nem volt népszerű figura az amerikai őslakosok körében. Amikor a könyvön dolgoztam, és felhívtam például a virginiai Indiánok Tanácsát, nyögésekkel teli reakciókat kaptam, mert egyszerűen csak nagyon fáradtak voltak. Az amerikai őslakosok már hosszú évek óta annyira belefáradtak abba, hogy a lelkes fehér emberek imádják Pocahontast, és vállon veregetik magukat, mert szeretik

Pocahontast, holott valójában egy olyan indián történetét szerették, aki gyakorlatilag imádta a fehér kultúrát. Elegük volt belőle, és nem hittek benne. Irreálisnak tűnt számukra. Azt mondanám, hogy mostanában változás történt. Részben szerintem a Disney-film ironikus módon segített. Annak ellenére, hogy több mítoszt közvetített, az indián karakter a sztár - ő a főszereplő, és ő érdekes, erős és gyönyörű, és ezért az amerikai őslakos fiatalok szívesen nézik azt a filmet. Ez igazi változást jelent számukra.

A másik dolog, ami más, hogy az ösztöndíj most sokkal jobb. Most már sokkal többet tudunk a valódi életéről, és az amerikai őslakosok is kezdenek rájönni, hogy beszélnünk kell róla, többet kell megtudnunk róla, és többet kell olvasnunk róla, mert valójában nem adta el a lelkét, és nem szerette jobban a fehér kultúrát, mint a saját népe kultúráját. Ő egy tökös lány volt, aki mindent megtett, amit csak tudott, hogy segítsen a népének. Amint erre kezdenek rájönni, érthető módon sokkal jobban érdekli őket a története. A mainstream kultúra által átadott lecke tehát az, hogy Pocahontas azzal, hogy elhagyta népét és felvette a kereszténységet, a kultúrák áthidalásának példájává vált.

Mi a valódi tanulság, amit Pocahontas valódi életéből le lehet vonni?

A tanulság nagyrészt a rendkívüli erő, még a nagyon ijesztő esélyekkel szemben is. Pocahontas népe képtelen lett volna legyőzni vagy akár csak feltartóztatni a reneszánsz Európa hatalmát, amit John Smith és a később érkező gyarmatosítók képviseltek. Erősebb technológiával rendelkeztek, nem csak a fegyverek, hanem a hajózás, a könyvnyomtatás és az iránytűkészítés terén is.

Mindazok a dolgok, amelyek lehetővé tették Európa számára, hogy az Újvilágba jöjjön és hódítson, és amelyek hiánya lehetetlenné tette az amerikai őslakosok számára, hogy az Óvilág felé haladjanak és hódítsanak. Az indiánoknak tehát rendkívül ijesztő körülményekkel kellett szembenézniük. Ennek ellenére Pocahontas és oly sokan mások, akikről most olvasunk és tanulunk, rendkívüli bátorságról és okosságról, sőt néha zsenialitásról tettek tanúbizonyságot a stratégiájukban. Úgyhogy azt hiszem, az lesz a legfontosabb tanulság, hogy bátrabb, erősebb és érdekesebb volt, mint a kitalált Pocahontas.

A kiterjedt kutatásaid során milyen részletek segítettek abban, hogy jobban megismerd Pocahontast?

A dokumentumok, amelyek igazán kiugrottak a szemem elé, azok a feljegyzések voltak, amelyek John Smith-től maradtak fenn. Őt néhány hónappal azután, hogy ideérkezett, elrabolták az indiánok. Végül, miután kihallgatták, elengedték. De amíg fogoly volt az amerikai őslakosok között, tudjuk, hogy egy kis időt töltött Powhatan lányával, Pocahontasszal, és hogy tanították egymást a nyelvük néhány alapvető elemére. És ezt onnan tudjuk, hogy a fennmaradt feljegyzéseiben olyan mondatok szerepelnek, mint például: "Mondd meg Pocahontasnak, hogy hozzon nekem három kosarat".

Vagy "Pocahontasnak sok fehér gyöngye van". Szóval hirtelen láttam, ahogy ez a férfi és ez a kislány megpróbálják tanítani egymást. Az egyik esetben angolul, a másik esetben egy algonquiai nyelven. Szó szerint 1607 őszén, valahol egy folyó mentén ülve mondták ezeket a mondatokat. A lány elismételte őket algonquiai nyelven, a férfi pedig leírta. Ez a részlet mindkettőjüket életre keltette számomra.

Négyszáz évvel a halála után a történetét egyre pontosabban mesélik el. Mi változott?

A televíziós és más popkultúrával kapcsolatos tanulmányok azt mutatják, hogy a 80-as évek eleje és a 90-es évek eleje közötti évtizedben történt az igazi változás az amerikai elvárásokban, miszerint a dolgokat valóban más emberek szemszögéből kell néznünk, nem csak az uralkodó kultúra szemszögéből. Tehát először ennek kellett megtörténnie. Mondjuk úgy, hogy a 90-es évek közepére-végére ez megtörtént.

Aztán még több évnek kellett eltelnie. A Pocahontas-könyvem például 2004-ben jelent meg. Egy másik történész 2001-ben írt róla egy komolyabb részt, ami nagyjából ugyanazt mondta, mint én, csak kevésbé részletesen. A multikulturalizmus eszméi tehát a 90-es évek közepén váltak uralkodóvá a világunkban, de még öt-tíz évnek el kellett telnie ahhoz, hogy az emberek ezt megemésszék és újságokban, cikkekben és könyvekben megjelentessék.

Mivel a mainstream tudományosságban bekövetkezett elmozdulás ennyire friss, úgy gondolja, hogy a jövőre nézve van még mit tanulni az ő történetéből?

Szerintem van még mit tanulni róla abban az értelemben, hogy segítené a modern politikát, ha többen megértenék, hogy az őslakosok valójában min mentek keresztül mind a hódítás idején, mind az azt követő években.

Olyan erős az az érzés az országunkban, legalábbis néhány helyen, néhány ember között, hogy az amerikai őslakosoknak és más, jogfosztott embereknek valahogy jó dolguk volt, ők a szerencsések, akiknek különleges ösztöndíjak és különleges státusz jutott. Ez nagyon, nagyon távol áll a valós történelmi tapasztalataiktól. Ha megismerjük a tényleges történelmet, hogy ezek a törzsek min mentek keresztül, kijózanító, és számolnunk kell azzal a fájdalommal és veszteséggel, amelyet egyesek sokkal jobban átéltek, mint mások az elmúlt öt generáció alatt. Azt hiszem, mindenkinek segítene, mind az őslakosoknak, mind a mainstream kultúrának, ha többen megértenék, milyenek voltak az őslakosok tapasztalatai a hódítás idején és azóta is.